Dog Whisperer - A csodálatos kutyadoki

Nem éppen friss a történet, de nem hétköznapi helyzet volt....
Az egyik munkanap éppen ugyanolyan, mint a másik. Legalábbis reggel, amikor fel kell ébrednem általában ezt érzem. Amikor viszont már sikerült lelket vernem saját magamba minden megváltozik.
Talán keddi napon történt, hogy bementem reggel a munkahelyre, éppen ugyanúgy, mint máskor is tettem azt. 7-től kezdődik a munkaidőm, de megszokásból (ami a buszozós időkből maradt rám) 6:30 körül ott szoktam lenni. A portás nénivel jóban vagyok, szoktunk reggelente beszélgetni mindenféle dolgokról, így tudta azt is rólam, hogy kutyát tenyésztek. Rövid csevej után felmentem az irodába és nem sokkal később csörgött a telefonom. Felveszem és a portás néni megkért, hogy ha ráérek menjek már le egy kicsit, mert van ott egy kutya és nem akar elmenni. Nem tűnt túl nyugodtnak a hangja, de mivel ráértem természetesen lementem, hátha tudok segíteni.
Lefelé menet már láttam, hogy a portás néni kint áll a porta épület előtt, de hiába tekintgettem bármerre, sehol nem láttam azt a bizonyos kutyát. Ahogy közelebb értem, akkor kezdett gyanússá válni a dolog és a gyanúm be is igazolódott: a kutya beült a porta (nagyjából 9négyzetméteres) épületébe, így helyet cseréltek a portás nénivel. ;-)
Bevallom, kicsit én is meglepődtem, mert a kutya meglehetősen nagy termetű volt, talán bullmasztiff lehetett vagy valami fajtában ehhez közel álló.

Szeretném hangsúlyozni, hogy a kép csak illusztrációként szolgál, a történetben szereplő kutya ugyanis egészen biztosan egy vemhes szuka volt. (Ami erről a képről semmiképpen nem mondható el.) A fülei kicsit sebesek voltak felül, de ezt a legyek is okozhatták, mindenesetre én nem nyúltam hozzá. Kihívtam a portáról és látszott rajta, hogy zavart, ideges, de nem ingerült. Nyugodt és biztonságos helyet keres. Ebből én arra következtettem, hogy lassan eljön a szülés ideje.
Sajnáltam nagyon, de ha minden kóbor kutyát befogadnék, akkor nem tudnék megélni a világ összes pénzéből sem.
Miután kicsaltam a portáról becsuktuk az ajtót és kihívtam magammal az utcára, ahonnan jött. Becsuktuk a telep kapuját és ott hagytuk pár percig, mondván, hogy majdcsak elindul hazafelé. A kaput viszont nem lehet becsukva tartani, amikor átlagosan 2-3 percenként érkezik valaki a telepen lévő 7 cég valamelyikéhez. A cég egyébként egy kertvárosi rész szélén fekszik. Kis nyugodt utcák, elképzelhetetlen, hogy ne találjon haza.
Eltelt vagy negyed óra, de még akkor is ott várakozott. A telep végénél egy családi ház előtt fát vágtak. Gondoltam hátha onnan szökött el, ezért elcsaltam abba az irányba. Én mentem a kerítésen belül, ő pedig azon kívül majdnem egy kilométeren át. Amikor közeledtünk a házhoz és elindultam befelé, a kerítésre merőlegesen, így nőtt a távolság köztünk, de a kutyus nem tudott közelebb jönni.
Ezek után már nem jött vissza a kapuhoz.
Egy órával később ismét csörgött a telefon és a portás néni volt az. A férje nem rég biciklizett az egyik kis utcában és látta ezt a kutyust, amint éppen hazatalált. Végül is happy end lett a vége és azóta sem láttuk ezt a kutyust.

Kicsit úgy éreztem magam, mintha én lennék a cégnél Cesar Millan, a csodálatos kutyadoki. Ha a tudás nem is, de a körszakáll megvan hozzá. ;-)