Összetört a kocsink

De nem is akárhogy! (Ezt úgy értem, hogy a körülmények és az azt követő események miatt nem egyszerű az eset, a kocsiban nagy kár nem esett. Bennünk meg egyáltalán semmi.)
Az egész 2 héttel ezelőtt (mire megírom lassan már 3 hete lesz...) hétfőn este kezdődött. Munkából hazafelé mentem egyedül a kocsiban. Megálltam egy lámpás kereszteződésben, ami már elég közel van a lakásunkhoz. A lámpa piros volt. Előttem is, mögöttem is állt 1-1 autó. Ebben a kereszteződésben 4 sáv van: 1 balra kis ívben kanyarodik (erre nem vonatkozik a lámpa jelzése), 2 egyenesen megy (erre akartam én is menni), s a negyedik sávból pedik jobbra nagy ívben lehet kanyarodni. Ahogy ott álltunk először a jobbra kanyarodók kaptak zöldet, így a tőlem jobbra lévő sor el is indult. Sőt az előttem lévő autós is mozdult egy kicsit, kb. fél métert, majd megállt. Én is mozdultam ugyanígy, de a mögöttem lévő kiwi nő valószínűleg csak azt látta, hogy elindulok, és a következő pillanatban már össze is gyűrte Bem tábornok (az autónk) hátsó felét. Amint eljutott a tudatomig, hogy belém jött valaki, beletapostam a fékbe, nehogy az elejét is elintézzük az előttem álló autóssal, de itt szerencsére volt elég hely. Zöldet kaptunk, s a kereszteződést elhagyva az első kis utcában félreálltunk ismerkedni egy kicsit. Felírtuk egymás telefonszámát, és biztosítóját, majd a dátumot és a neveinket, valamint a kocsik rendszámát s azt is, hol történt az eset. (Igaz annak az útnak a nevét, amit kereszteztünk egyikünk sem tudta.) Végül is én örültem, hogy megállt a nő, bár errefelé nem szokás elhajtani, pedig sok ehhez hasonló koccanást láttam már.

Sajnáltam a kocsinkat, de gondoltam majd megjavítják a javíttatás díját kifizeti a biztosító. Jó kis autó ez, (ezen kívül) semmi baja és ráadásul keveset is fogyaszt (1.3-as motorral, automata váltóval én alig több mint 7 literes fogyasztást tudtam belőle kihozni minden 100km-en), pedig másfél év alatt 30.000km-t mentem vele (összesen már 220.000km volt benne).  Ahogy összetört a kocsi másnapra időpontunk volt az orvoshoz, úgyhogy nem lehetett nem menni. Mentünk is Bem tábornokkal, kicsit hadirokkantan ugyan, de a hátsó tengelyen nem láttam (nem éreztem) semmi rendelleneset és a kipufogó sem sérült. A sebesülései csupán felszíni sérülésnek látszottak.
Szerdán végül elvittem a szervízbe, a biztosítóval telefonon bemondás alapján egyeztettem, hogy mi történt, ekkor már a nő, aki belém jött is jelentette a biztosító felé, hogy mi történt. Nekem azt mondták, hogy megvárják az autószerelő milyen ajánlatot tesz a javításra, mert ha ez több, mint amibe az autó kerül, akkor gyakorlatilag megveszik tőlem az autót. Ez egy hétig tartott. Ez alatt az idő alatt kaptunk az autószerelőtől egy Renault Megane-t (start gombbal, kártyával indult...), amit szívesen elfogadtam volna akár örökbe is, hiszen az a kocsi lényegesen többet ért, mint a mi Hondánk.
Aztán eljött az a bizonyos csütörtöki nap, amikor megtudtam, hogy Bem tábornok kómába esett. A csatatéren szerzett sérülései olyan súlyosak voltak, hogy kétszer annyiba került volna megcsináltatni, mint az autó értéke. Másnap megtudtam, hogy a biztosító nem fizeti a javíttatást, hanem megveszi az autót tőlünk. Megmondták az árat, amit néhány perc huza-vona után elfogadtam és ezzel Bem tábornokot lekapcsolták a lélegeztető gépről. Végül is a törött autónkat $250-al többért vette meg a biztosító, mint amennyiért mi másfél évvel korábban megvettük. Ha ezt nézem nem jártunk rosszul. (Igaz menet közben ráköltöttünk vagy $1500-t mindenféle javításokra: vezérmű szíj csere, első fékbetétek cseréje, első gömbcsuklók cseréje, olajcserék, olajszűrők... ...és szinte friss műszaki és regisztráció volt rajta!)

Ezt követő néhány napban minden nap más autóval mentem haza. Szerencsére a munkatársaimtól kaptam segítséget ez ügyben, amit ezúton is köszönök nekik (nem tudom, hogy a kínai vagy a sri-lankai olvassa-e a blogot vagy mindkettő). Hétvégén viszont bennem volt a sürgető érzés, hogy kocsit kell venni, de lehetőleg azonnal. Kocsi nélkül busszal is bejárhatnék, igaz akkor nem 20-40 perc lenne az út, hanem 90-120 perc és nem heti 50-60 dollárba kerülne, hanem napi 24-be, részben a 3-szori átszállás miatt.(Heti buszbérlettel biztos olcsóbb, de ha ugyanannyiba is kerülne, mint autóval, akkor is az autót választja az ember, mert az akkor indul, amikor én akarom. Jó esetben.) Úgyhogy nem kérdés, kocsit kell venni.

Felhívtam egy srácot, aki aukción árulta a kocsiját és megbeszéltem vele, hogy vasárnap elmennénk megnézni a kocsit. (1995 Toyota Sprinter 1.5, benzines, automata váltós, 131,000km) Miután leraktam a telefont, csak akkor láttam, hogy az aukció szombaton délután jár le. Na, gondoltam biztos hülyének néz, hogy akkor megyek kocsit venni, mikor már nem is lesz! Erre mi történt? Az aukción senki nem licitált a kocsira és vasárnap elmentünk, megnéztük, kipróbáltuk és lefoglalóztuk mondván, hogy majd kedden érte jövünk és kifizetjük a teljes árát. Hétfőn mentünk, mert gondoltam, ha már hétfőn elhozzuk, akkor arra a napra sem kell kocsit kérnem, hogy hazamenjek a munka után. Meg is beszéltük a szomszéd szobában lakó sráccal (mert ugye flatmate-elünk), hogy elmegy Katáért a kocsijával amikor ő végez, felveszik a pénzt, majd engem és irány a kocsiért. Ez volt a terv.
A kivitelezésben akadtak némi gondok. Először is miután Katát felvette alig mentek néhány km-t és defektet kaptak az autópályán. (Autópályán nem állhatsz meg, hivatalosan még kereket sem cserélhetsz: hívni kell a trailert és levontatnak onnan. Persze a gyakorlatban a rendőrök is elnézőek bizonyos ideig... Itt az autópályák teljes hossza be van kamerázva, úgyhogy pontosan tudják mióta állsz ott, ahol állsz.)
Szóval barátunk nekilátott kereket cserélni, de hamar rádöbbent, hogy nincsen nála kerékkulcs. Felhívták telefonon a tulajt, akinél lakunk, mert neki vannak szerszámai. Ő kiszaladt kocsival, de persze ilyen méretű kulcsa neki sem volt, úgyhogy elmentek egy szerelőhöz, aki aztán visszament a sráccal a kocsihoz kicserélni a kereket. Ezalatt Kata vigyázott a kocsira. A szerelő fellazított 3 csavart, de a negyediknek el volt kopva a feje, úgyhogy azt hiába próbálták nem tudták kitekerni. Nem volt más, mint ki kellett hívni az autómentőt, hogy levontassa a kocsit onnan. Kiment az autómentő és csodák-csodájára neki sikerült kicsavarni azt a makacs csavart, s a kereket is kicserélte. Ez $70-ba került. Miután az autómentő jól végezte dolgát elment. A kocsit csak ezután akarták beindítani, de nem sikerült. Úgy tűnt lemerült az akkumulátor. Kata ekkor már arra gondolt, hogy ezek lehet, hogy azért történnek, mert igazából nem is kellene megvennünk azt az autót, amiért elindultunk. Illetve ekkor még csak ők indultak el, mert én a munkahelyemen voltam. Miután rendszeres helyzetjelentést kaptam telefonon, hogy éppen most milyen hihetetlen dolog miatt nem tudtak még 1 méterrel sem tovább jönni, megbeszéltem a főnökömmel, hogy elvisz minket a kocsiért. A barátunk kocsiján úgyis mankókerék volt, nem hiszem hogy szeretett volna vele még 100km-t kocsikázni aznap este. Ugyanis az autó amit vettünk Takaniniben volt, mi meg Albanyban lakunk (ez szinte majdnem a város két legmesszebbi pontja). Elmentünk a főnökömmel, felvenni Katát, aki közel két és fél órát töltött könyvének olvasásával az autópálya szélén lerobbant kocsiban. Éppen mire odaértünk a főnökömmel, pont akkor ért vissza az autómentő is. Az akkumulátor nem volt lemerülve, csak a sarukat kellett megigazítani és már be is indult a srác kocsija. Megbeszéltük, hogy ő megy haza, mi meg folytatjuk utunkat. Végre elindultunk a kocsink felé. Menet közben még volt egy kis gond: a főnököm összekeverte Takapunát Takaninivel (a kettő között majdnem 40km van), de miután ezt korrigáltuk végül eljutottunk az új (legalábbis nekünk új) autónkhoz.
Benzin annyi volt benne, hogy a legközelebbi kúthoz még el tudjunk menni és a bal hátsó irányjelző nem működött, de másnap rájöttem, hogy csak a csatlakozót kellene összedugni, mert egy helyen szét volt csúszva. Ezen kívül ablakmosó folyadékot és 1 izzót kellett bele venni. Most minden rendben van rajta.
Így sikerült a Honda Civic-et egy Toyota Sprinterre váltani, ami még nem egy Toyota Prius, de már jó úton haladunk felé. 

Lottó

Ilyen közel még nem jártam a főnyereményhez....

Mint tudjuk a múlt hét szombaton egy szerencsés embernek 26millió NZD ütötte a markát. Ez mostani árfolyamon számítva 4,7 milliárd Ft és némi apró. Na ez nem én voltam, pedig mostanában elég közel jártam hozzá. Nem is egyszer, hanem már vagy 3-4 hete folyamatosan.
Ha hinni lehet ennek a kisbolt tulajának (ez az alapfeltétel), akkor a szelvényt nála vették ebben a boltban. Az elmúlt hetekben sokat voltam itt, mert az üzlet melletti-mögötti épületet és az egész üzletsor előtti féltetőt a mi cégünk csinálja. Nevezetesen az első munkáim egyike ez itt.

Ennyit a "lottó nyereményhez közel járásról"... Viszont ez most egy jó alkalom arra, hogy néhány képet megosszak másokkal arról, hogy mit csinálok a hétköznapokban. (Már a CNN is érdeklődött, úgyhogy kénytelen vagyok engedni a nyomásnak.) Szóval többnyire ilyen és ehhez hasonló fémszerkezetes épületek, épületrészek rajzolgatásával töltöm az időm.

S, hogy szépen keretbe foglaljam a rövid mondandóm, ilyen bravúros átvezetés után (katasztrofálisan gyenge) ismét egy kis lottó... Még Magyarországon hallottam egy szép gondolatot, ami a lottóval kapcsolatban mindig eszembe jut. Amikor nagyjából 2Mrd Ft-ot lehetett nyerni valaki ezt mondta: "ez a pénz kihúzna egy hétre a sz@rból".

...ez itt a kert!....

A címről azonnal az a videó ugrik be, amikor Matisz nagypapa bemutatja a TV2 stábjának a hátsó udvart. Azzal a 4-5 "érdekes tánclépéssel" amit ezután a mondat után következett bevonult a magyar vicces videók halhatatlanjai közé. 

Tavaly májusban tettem közzé a "Paprika project" bejegyzést. Ez most annak a folytatása lesz. 

Akkoriban vetettem magról paprikát, chilit és paradicsomot. Igaz, hogy az itt már igencsak ősz, de úgy voltam vele egy próbát megér, mert itt úgyis enyhébbek a telek, mint otthon, hátha lesz belőle valami. Hát lett. A növények megnőttek akkorára, mint amekkorának a fent említett bejegyzésben láthatóak és úgy is maradtak egészen tavaszig. Ennek oka: a paprika- és paradicsom-félék meglehetősen fényigényesek. Téli növénytartás a salátafélék esetében jöhet inkább szóba. Na, most már ezt is tudjuk. 

Tavasszal indultak növekedésnek, leszámítva a TV paprikát, mert abból semmi nem lett. Illetve lett belőle porcsin, de azzal nem nagyon tudok most mit kezdeni. December elején úgy döntöttem kiteszem őket a garázsból, mert mégiscsak jobb nekik a természetben, ahol esővizet kapnak és nem csapvizet, meg közvetlen napfényt, szabad levegőt.... - utólag kiderült hiba volt. 

A paradicsomnak két okból sem tett jót:

Először is a tenger légvonalban nincs messzebb, mint 3 km és a napok nagy részében arról fúj a szél. A sós levegőt, amit hozott az nem tett jót a paradicsomnak. Ezt "salt burn" -nek nevezik ami a növényen is látszik, hogy az óceán felől érkező sós levegő ahol éri (leginkább a felső részein jelentkezett először), elszárítja a növény szárát és a levelei is teljesen tönkremennek. 

A másik fontos tényező a magas páratartalom. Az idei nyár eddig java részt az esőről szólt, és ez a sok csapadék a magas páratartalommal társulva nem jó a paradicsomnak. 

Azért termésünk lett rajta nem kis számban, úgyhogy most jó ideig nem kell venni ezt sem, de talán folyamatosan a garázsban (ideális esetben üvegházban) tartva többet is ki lehetne hozni ebből. 

A chili. Maradt belőle bent is egy - ami most kezdett szépen virágozni - de tettem belőle kintre is. A kintieket inkább nem fényképezném le, mert azt gyönyörűen lerágták valami bogarak, de olyannyira, hogy már nincs levele sem, csak egy nagy csonkon vannak kis csonkok, mutatóban, hogy ezek lehettek egykor a levelek. Nem tudom ez a növény mikor dönt úgy, hogy terem nekünk. Menet közben azt is megtanultam, hogy legalább 300mm mély növényágyra van szükség, ha ezeket a növényeket termeszteni szeretném és ez egyenlőre nálam csak a paradicsom esetében adott.

Ez a kis szépség itt a végére a porcsinunk. Ebbe a tálba vetettem el a TV paprika magokat és ez lett belőle. Bevallom erre nem számítottam, de ha már kihajtott elfér, nem?!

Azért azt szeretném leszögezni, hogy a permetezés vagy műtrágyázás és vagy egyéb adalékanyagok hozzáadása nálam szóba se jöhet. Ha lehetőségünk lesz rá szeretnék egy olyan kis kertet létrehozni, ahol:

• nem kell permeteznem, mégsem eszik meg a rovarok a növényeket,
• ahol az év nagy részében, vagy teljes egészében lehet növényeket termeszteni,
• ami nem igényel folyamatos felügyeletet (emiatt nem halasztunk el semmilyen kirándulást),
• aminek a fenntartási költsége nulla vagy még kevesebb!!! (igen, ezt szándékosan írtam, mert szerintem nem lehetetlen)
• és ami emellett kellően egyszerű, nem igényel diplomás szaktudást. 

Bevallom engem is megfogott az aquapónia és a passzív szolár üvegház, ami a mai magyar médiában nagyon felkapott lett. Ezek egyike sem új magyar találmány, bár együtt még nem üzemelték tudtommal sehol a világon, ebben tényleg első Gönczi Péter. Talán majd 2-3 év múlva nekünk is lesz hova felépíteni, s akkor érdekesebb bejegyzések is születhetnek ebben a témában. 

Munkahelyeim

Október 18-án megérkeztünk és már november végén műszaki rajzolóként (végre a szakmámban) dolgozhattam. Így fog ez a történet szájról-szájra terjedni, mert így van igazán mit irigyelni benne. A valóságban pedig a megérkezésünk 2010-ben volt és ezt a munkát 2011-ben kaptam meg.
Erről az időszakról szeretnék most írni, hogy milyen volt számomra munkát keresni és mit csináltam ez alatt az idő alatt.
Írtam már korábban is arról, hogy mit dolgoztam, de most részletesebben is kifejteném.

Igazából úgy gondolom, hogy - mint mindenhez - ehhez is kell a szerencse. Ez egy olyan tényező, amit szerintem képesek vagyunk befolyásolni - mások szerint nem.

A munkavízumot 2010. december közepén kaptam kézhez. Ebben a karácsonyi időszakban értelmetlen munkát keresni, mert nagyon kevesen foglalkoznak ilyenkor munkavállalók felvételével. Mindenki a nyaralással és a karácsonyi dolgokkal van elfoglalva. Januárban szintén: nyaralás. Talán e hónap második felében már mutatkozik valami érdeklődés a beküldött jelentkezések iránt.
Nekem az első munkám március vége-felé adódott. Magyar főnökkel és néhány magyar sráccal a Q-Theater-ben dolgoztunk a színház építése alatt. A társaság többi tagja chilei, laoszi és brazil volt. Elég vegyes társulat, de én szeretem ezt, ilyenkor lehetőség nyílik megismerni más kultúrákból jött emberek gondolkodásmódját is. Itt többnyire gipszkartonozás, glettelés és annak csiszolása, valamint repedések szilikonnal való feltöltése volt az a paletta, amit sikerült alaposan megismernem (ja, és festettem is, de az nem lett olyan szép: megtekinthető a színházban, de nem mondom meg hol). ;-)
Ez volt, ez jött és örültem neki, hogy tudok pénzt keresni. Úgy gondolom, hogy meg kell ragadni azt a lehetőséget, ami adódik és jól meg is kell becsülni. Több mint 3 hónap színházba járás után - amikor már elég művelt lettem és - elkészült a színház és a munkáltatóm átmenetileg nem tudott foglalkoztatni.
Tudott viszont munkát adni egy szintén magyar vállalkozó, akivel a színházban ismerkedtem meg. Így megy ez, ha úgy jössz ki, hogy gyakorlatilag senkit sem ismersz: kézről-kézre járhatsz, s az egyik helyen megismerheted a következő munkáltatódat.
Úgyhogy júliusban már álmennyezeteket-mennyezeteket csináltunk, pontosabban azok tartószerkezetét. Ez az itteni építési technológia elengedhetetlen részét képezi irodákban, üzletekben és lakóházakban is. Szerencsére rengeteg munkánk volt, úgyhogy gyakran dolgoztunk heti hetven-egynéhány órákat. Az alap általában a heti 55 óra volt. Ezt is szerettem, mert elég változatos volt. Sok helyszínen megfordultunk és sokszor dolgoztunk együtt másokkal is (pl.: egy dél-Afrikai sráccal, akinek egyik szülője spanyol a másik ausztrál; vagy olyan hollanddal, aki Barcelonában született, de már jó ideje itt él...). Alig volt néhány hely, ahol 1 hétnél többet lettünk volna. Egy átlagos, 160-180nm-es családi házzal 1 nap alatt "jól laktunk", aztán jöhetett a következő helyszín.
Itt dolgoztam egészen a múlt hétig. :-) Rengeteg helyen voltam és ennek a munkának köszönhetem,hogy nagy vonalakban már megismerhettem a várost. Eddig minden korábbi munkáltatómtól úgy válhattam el, hogy ha minden kötél szakad, akkor hozzá visszamehetek. Ez nagyon megnyugtató tud lenni. Persze az ember általában nem azért vált munkahelyet, hogy visszamenjen az előzőre...
Ez a mostani munkám számomra nagyon jó lehetőség, de nem volt ez egy egyszerű menet.
2011 márciusában jelentkeztem rá. Valamikor áprilisban váltottunk néhány email-t és bementem egy interjúra. Este 6-ra volt megbeszélve, de mivel én aznap is dolgoztam nem volt elég időm elkészülni. Na, meg sosem jártam előtte arrafelé és nem gondoltam, hogy ilyen nagy lesz a forgalom.... 5:55-kor küldtem egy sms-t, hogy sajnos nem érek oda 6-ra, de ha még tud 10 percet adni, akkor ott leszek. Éppen csak összejött, majdnem kicsúsztam a 10 perces időkeretből is! Aztán ott voltam majdnem egy órán át. Nagy mázlim volt, hogy a Sri-Lankáról jött főnököt nagyon jól megértettem és pár nappal később elküldtem neki egy rajzot, amit az alapján csináltam neki, ami mintát adott. Kíváncsi volt van-e térlátásom. Na az van, ezért is szeretem nagyon ezt a fajta munkát. Aztán ennyi.
2011 októberben egyszer csak kaptam egy email-t egy szép szombati napon, hogy érdekel-e még az a munka. Azonnal írtam, hogy igen és hétfőn már ott voltam a cégnél. Persze ehhez kellett az is, hogy az akkori munkáltatóm is elengedjen, de ezt ő is felismerte, hogy nekem most kell lépnem. Nem tudhatjuk milyen gyakran adódik ilyen lehetőségem az életben, ezért ezt most kell kihasználni.

Most eltelt az első hét az új helyen és éppen a céges xmas dinner-re készülünk. Sose voltam vállalati rendezvényen, leszámítva a "névnapozást". Rengeteg dolgot tanultam máris és még van is mit, de egyáltalán nem reménytelen. Nem csak szerintem, a munkatársak szerint sem. Igaz ők többnyire más programot használnak (StruCAD), mint amit én korábban (AutoCAD), de ez utóbbit szerencsére én tudom jobban, ez a héten már be is igazolódott.

Új-zélandi jogosítványom megszerzése

Szeretném részletesen leírni az Új-zélandi jogosítványom megszerzésének történetét. Remélem ezzel sikerül informálni és egyben bátorítani is másokat, hogy nem is annyira vészes itt a vizsgázás.

A magyar "B" kategóriás jogosítványom 2003-ban szereztem és azért aránylag gyakran vezettem is. Néha 2-300km-t is, de általában a 30-50km volt jellemző. Ilyen tapasztalattal kezdtem el 2011 januárjában vezetni a "rossz oldalban" Új-Zélandon. Egyszer-kétszer előfordult, hogy a szembe sávba kanyarodtam, vagy irányjelző helyett az ablakot töröltem szárazon, de alapjában véve az autósok itt türelmesek és semmi komoly problémám nem volt.
A magyar jogosítvánnyal itt hivatalosan a megérkezéstől számított 1 évig lehet vezetni. A jogszabályok szerint utána ezt elfelejti az ember, úgyhogy én igyekeztem még október előtt levizsgázni.

Elegendő csupán egy elméleti és egy gyakorlati vizsgát tennem és ezek sikeres megoldása után kapok egy 1F-es jogosítványt, ami azt jelenti, hogy Class 1 (személyautó), Full (teljes jogú, tehát nem kezdő és nem korlátozott). 

Az elméleti vizsgára való felkészülésben (itteni Kresz) nagy segítséget nyújtott a learnerlicence.co.nz oldal, ahol majdnem az összes kérdés fent van a helyes válaszokkal együtt és az itteni autós szövetség honlapján található teszt. Ez utóbbi oldalon ugyan ismétlődhetnek a kérdések, hiszen véletlenszerűen generálja őket, de ez jobban hasonlít a vizsgán élesben megoldandóra.
Az elméleti vizsgára nem mehet egyedül az ember kocsival, hiszen az első próbálkozás után (legyen az sikeres vagy sikertelen) hivatalosan nem vezethet autót egyedül csak olyan személy felügyelete mellett, aki legalább 2 éve rendelkezik itteni jogsival és az első (utas oldali) ülésen ül.
A teszt kitöltése előtt megvizsgálják az ember látását (nem kell emiatt sehova menni, minden 1 helyen történik). Betűket kell olvasni nem túl kicsik, de nem is nagyok. 3 különböző pozícióba mozdítják a kukucskálós gépben és mindig megmondják, hogy a 7 egyforma nagyságú betűsorból most melyiket szeretnék hallani.
Na, ha ez megvan, akkor tőlem elkérték a mobilom (amit a teszt kitöltéséig félretettek). (Szerencsére jó vastag polcra tették és nem szakította le a 7 éves retro-mobilom!) Kap az ember egy 4 jegyű számkódot, ami az ő személyre szabott kérdéssorát hívja elő. Ennek beírása után tájékoztatnak, hogy hogyan működik a számítógépes program (mert ezen történik a vizsgázás), marha egyszerű 4 nagy gomb van, ha tudod a választ rákattintasz és amikor megnyomod a "következő kérdés" gombot, akkor azonnal meg is mutatja, hogy jó-e vagy sem. Ha nem vagy biztos a dolgodban, akkor csak kéred a következő kérdést és a végén vissza lehet térni ezekre a kérdésekre. 30 perc áll rendelkezésre 35 kérdés megválaszolására. Ha az ember becsülettel gyakorol, akkor majdnem kétszer is ki lehet tölteni ennyi idő alatt a tesztet.

Sikeres vizsga esetén lehet időpontot foglalni a gyakorlati vizsgára. Nekem szeptember 5-re tudtak adni leghamarabb, de 9-re kértem és lehetőleg dél körüli időpontra, hogy kis forgalom és jó útviszonyok legyenek.

A gyakorlati vizsgára cipelni kell magunkkal az ún. supervisor-t.(Ugye ő az, akinek már min. 2 éve van kiwi jogsija.) Elméletileg. Tőlem a kutya se kérdezte, hogy itt van-e. Nem is kellett a kocsiban lennie, amikor vizsgáztam. Megvárt ott a helyszínen, de senki nem kérdezte tőle, hogy mit akar itt vagy kivel jött. (Mindenki levonhatja a maga következtetését...)

Browns Baybe kaptam az időpontot, szerencsére elég jól ismerem ezt a környéket. A gyakorlati vizsga elején a vizsgáztató megnézte a gumikat (légnyomás megfelelő-e, mintázat elég mély-e), az irányjelzőket elől-hátul, a kézi- és lábféket és féklámpákat. Mivel mindent rendben talált indulhattunk.
Mondta az irányokat, érthetően, előre szólt, sőt még mutatta is, úgyhogy ha két bal kezem lenne is tudtam volna merre kell fordulni. ;-) A vizsga első részében volt minden. Körforgalmakba mentünk minden irányból és hagytuk el minden irányba. Stop táblás kereszteződések, egyenrangú útkereszteződések, iskola zóna... Egyszer szólt, hogy álljak félre. Na, itt beijedtem, hogy megbuktam, de mondta, hogy az első résznek itt sikeresen vége, most jön a második rész.

Nagyobb térképre váltás
A második részben meg kell figyelnem, hogy mi zajlik a kereszteződésben, s miután azt elhagyjuk félreállok és el kell mondanom mit láttam. Szólt előre, hogy most figyeljek, mert ezt meg fogja kérdezni. Figyeltem, elhagytuk a kereszteződést és mondta, hogy ahol úgy érzem álljak félre és meséljek mit láttam. Én meg elmondtam, hogy jobbról jött egy piros kocsi, balról meg egy babakocsi oszt ennyi. Jó, gyerünk tovább- mondta. 5-6 ilyen kereszteződés volt, köztük olyan is, ahol senki nem volt csak mi. Ezután az East Coast Roadon kellett vezetnem lakott területen kívülre (80-as tábla volt végig). Na itt már rám szólt, hogy jó volna, ha gyorsabban mennék, mert feltartom a mögöttünk jövőket (70-75-el mentem ekkor)... én ugyanis egész idő alatt figyeltem arra, hogy ha 50-el lehet menni, akkor inkább 45-el mentem, nehogy ebbe kössön bele.
Visszaértünk és minden rendben zajlott. Nagyjából 45 percig tartott a menet és a végén elmondta az észrevételeit, hogy nem ártana kicsit jobban balra tartanom, egyszer elfelejtettem indexelni a körforgalomból kifelé menet és hogy mehetek gyorsabban is, elvégre ez egy teljes jogú jogsi lesz, nem korlátozott vagy tanuló.
10 munkanapon belül postázzák a jogsim, figyeljem a postaládát - ez volt az utolsó mondata.
Azt, hogy addig most vezethetek-e vagy sem, azt nem tudom, de örülök, hogy ez is megvan. 10 évig ezzel sem kell már foglalkoznom. Viszont a magyar jogsim jövőre lejár....

Rögbi Világbajnokság - Nyitónap

Elkezdődött végre, amire Új-Zéland évek óta várt és készült. Már napok óta érezni lehetett a levegőben egyfajta vibrálást. Látni lehetett a lobogást. Zászlók lobogását az autókon. Néhány nappal ezelőtt már elfogyott az országban az utolsó 5$-os All Blacks-es autós zászló is. Rengeteg helyen árultak hivatalos szurkolói relikviákat, mint táskák, felsők, sálak, sapkák, zászlók... és - én személy szerint - nem is találkoztam hamisítványokkal. A helyi busztársaságok már hónapok óta felvételt hirdettek, hiszen rengeteg buszsofőrre volt szükségük és tegnap kiderült, hogy nem hiába. (Tudom a kép nem teljesen profi, de azért látszik rajta mekkora tömeg volt.)

Mi is busszal indultunk a városba és az állomáson gyakorlatilag nem sorban, hanem körben álltak az emberek. Egyszerűen nem tudtuk eldönteni, hogy hol van a vége. 15:30 körül tudtunk csak a buszra jutni és a városba menet mind az 5 állomáson hasonló volt a helyzet. Albanyban megtelt a busz és utána már csak 5-10 embert vettünk fel állomásonként.
A hivatalos bejelentés szerint a belvárosban nagyjából 107.000 ember volt. A Queens Wharf-ot a hivatalos megnyitás után 20 perccel már teljesen elözönlötték az emberek és 30 perccel később be is zárták a kapukat. Ennyi idő kellett 12.000 embernek, hogy "elfoglalja" a megnyitó estéjére koncertek helyszínéül szolgáló új létesítményt. A következő 3 órában csak időszakosan nyitották meg a kapukat, úgyhogy nekünk esélyünk sem volt bejutni. Legjobb eredményünk, hogy 200m-re sikerült megközelítenünk a kaput. A bárok és éttermek teljesen tele voltak. Az egyik helyen csak előre foglalással lehetett bemenni, másutt sorok kígyóztak a hőn áhított alkoholért.

A kompoknál sem volt jobb a helyzet. Délután háromnegyed négykor már 300m hosszú sor állt Devonportnál, Birkenheadnél pedig mintegy 150 méteres sorban álltak az emberek mind feketében.
A kompokat le is állították, mert a waterfrontra nem lehetett már több embert bezsúfolni.
A vonatközlekedés is eléggé zavarodottan működött, mert a stadion felé menet rendszeresen nyomkodták a vészjelző gombokat és emiatt egy idő után már vonattal nem lehetett eljutni az Eden Park Stadionba. Közel 2.000 ember nem tudott eljutni a kezdő meccsre, de a hivatalos adatok szerint így is több mint 60.000-en nézték meg a helyszínen ahogy John Key biztatta a fiúkat.
17:00-kor indult 600 maori harcos felvonulása a Quay Street-en a Queens Wharf felé. A harcosok hárman, esetleg négyen fértek el egymás mellett, mert ennél nagyobb helyet már nem tudtak a szervezők kipréselni a tömegből.

Miután ezt is megnéztük még 1 órán át próbáltunk helyezkedni, aztán feladtuk. Teljesen értelmetlennek tűnt ekkora tömegben eljutni bárhová is. A 20:00-kor kezdődő élőzenés tűzijátékot már otthonról néztük a TV-n. 3 tonna villogó akármit lőttek fel, miközben "érdekes" zenei aláfestést és képeket kaptunk. A zenészek a város különböző pontjain voltak. Maori harcos fújt egy hatalmas kagylót az öböl bejáratánál lévő világítótoronyban, az Auckland múzeumnál hatalmas dobokon doboltak és fáklyás zsonglőrködtek, a waterfronton egy irodaház tetején Dél-afrikai énekesek voltak, a kikötőben konténerszállító gépek mentek össze vissza (ez utóbbit máig nem tudom hova tenni), szóval érdekes volt.
A stadionban a megnyitó egyszerűen fantasztikus volt. Videó itt található róla.
A megnyitó mérkőzésen az All Blacks játszott Tonga ellen. Első ránézésre (és abszolút hozzá nem értő szemmel) nem tűnt eldőltnek a mérkőzés. Mindkét csapatban hatalmas izmos emberek voltak. Döntően 95-110kg-osak a játékosok. A meccs végül 41-10-re az All Blacks javára dőlt el. Végignéztem. Nem akarok senkit megsérteni, de több ízben majdnem elaludtam rajta. Voltak valóban izgalmas részek, de volt olyan 20 perc, hogy gyakorlatilag semmi sem történt.
Ha jó rögbi szurkoló szeretnék lenni, akkor még mindenképpen gyakorolnom kell és hát mi is lehetne erre egy jobb lehetőség, mint az itt megrendezett világbajnokság!