Buddha és Bumeráng

A dolog úgy kezdődött még 2008 júliusában, hogy hallgattam egy rádióműsort - amit az ország egyik fele azóta is hallgat. A felhívás az volt, hogy olyan tereptárgyat kell készíteni, amit a Bocsi egy Mig-29-esből kb. 400km/h-ás sebességgel haladva 300m magasságból jól észre tud venni. A legjobb nyer egy Thaiföldi utat. Természetes, hogy egy ilyen buliból nem maradhatunk ki, úgyhogy neki is láttunk, hogy építsünk valami óriásit a szüleimmel, öcsémmel, feleségemmel és sógoraimmal.

 A terv az volt, hogy készítünk egy hatalmas bumerángot. Papírból, mert az volt kéznél nem kis mennyiség. Ahogy haladtunk előre és szorított az idő, egyre jobban kezdtem hajtani mindenkit a nagyobb termelékenység érdekében. Így a csapatban volt valaki, aki közutálatnak örvendett egy idő után, ez pedig én voltam. :-) (Azt hiszem egy korábbi életemben már az egyiptomi piramisok építésénél is részt vehettem, mint munkafelügyelő...)

Ahogy kiértünk a terepre - ahol fel kívántuk építeni a remekművet - bizony gyorsan rájöttünk, hogy a bumeráng annyira hatalmas lesz, hogy nem tudunk az egyik végéről a másikra elkiabálni sem, úgyhogy gondok merültek fel az építés során. A megoldás az volt, hogy mintegy koordináta rendszer szerűen kijelöltünk néhány pontot és azok összekötésével húztuk meg a vonalakat.

(A fenti képen jobb oldalt egy "mi autónk" látható, csak az összehasonlítás kedvéért.) A bumeráng így felépült "just in time", bár a fényképezés 1 órával a zsűrizés előtt volt és a fényképeken nem látszódnak a 8-10 méter magas stilizált hangszórók a bumeráng bal és jobb oldalában. Teljes szélessége több mint 189 méter volt, magassága pedig 83 méter. (A pontos adatok még megvannak valahol a részletes tervrajzokkal. Ez nem vicc, de  most nem találtam meg őket!) Legnagyobb ellenségünknek a szél bizonyult, de  a saslikpálcákkal leszögezett papírokkal nem tudta felvenni a versenyt a gyenge nyári szellő. Végül több mint 7.000 db A/4-es lap és 770 méter fóliacsík felhasználásával elkészült a közel 21.000 ponton összeragasztott "lepedő". Ezt ezután mintegy 2.000 db saslik pálcikával és 1,5 km zsineggel rögzítettük, hogy ne fújja el a szél. (Amikor elmentünk a boltba zsineget venni kicsit már koszosak voltunk és siettünk, úgyhogy nem akartuk keresgetni, csak megkérdeztünk egy eladót, hogy merre találjuk és egyáltalán van-e nekik zsinegük. A válasz az volt, hogy "igen van, de csak pénzért".)

Ilyen lett végül (a háttérben a kecskeméti katonai repülőtér), mondanom sem kell, hogy a 8 (vagy 10) elkészült mű közül nem mi nyertünk, de azért büszkék voltunk rá! (Utolsó este kint aludtunk a kocsiban, nehogy valami baja történjen a remekműnek. Jól elfeküdtem a nyakam az már biztos!)
Most pedig egy ettől lényegesen könnyebb fába vágtuk a fejszénket egy olyan műsor felhívására, amelyet az ország másik fele hallgat. A feladat: ülj meditáló pozícióban és fényképed küldd el nekik. Nyerni nem lehet semmit, de mivel jópofa dolognak tartottuk küldtünk mi is képet. (Ettől messzebbről nem nagyon lehet küldeni képet Magyarországra, s egyben azok is képet kaphatnak rólam, akik még sosem láttak élőben. Vigyázat, sokkoló kép következik!)

Osztálytalálkozó v0.1.2

Ismét eltelt egy év, és szinte hihetetlen, de újra osztálytalálkozóra készülök. Tavaly tartottuk a középiskolait és idén pedig a 10 éves általános iskolai van soron.
Bár nem voltunk sokan, azért az osztály felét csak sikerül összehalászni. Érdekes egyébként, hogy bár a 110.000-es lakosú Kecskeméten jártunk iskolába, sokan mégsem ott élnek, hanem a 25.000-es Nagykőrösön. Köztük én is. Nem mintha több vagy jobb lehetőségek lennének, de egyszerűen így alakult. A lakások lényegesen olcsóbbak, viszont a bolti árak drágábbak (mert ugye minden kisboltos Kecskeméten veszi meg az árukészletének legalább 60%-át). Amíg az egykori általános iskolámtól 700m-re egy 800nm-es üres telek villany és víz közművel 6.200.000Ft, addig Nagykőrösön 5.000.000Ft-nál kezdődnek a lakótelepi lakások árai. A fizetések is természetesen jóval elmaradnak a kecskemétiekhez képest...

..és vannak, akik próbálkoznak: Párizsban. Nem könnyű, de 1 éve már csak ott élnek valahogy! Az egykori középiskolai osztálytársaim közül is egyikük Rotterdamban van már vagy 2-3 éve, másikuk Münchenben-Hamburgban. Bár igazán nem mondhatom, hogy nagy ismeretségi kört tartanék fent, de sok külföldi városban élnek ismerőseim pl.: Moose Jaw, Stockholm, London.
Érdekes ez az elvándorlási hullám. Nem pontosan azonos az '56-ossal, de biztosan sok párhuzamot lehetne találni. A minap olvastam egy érdekes cikket. Egy olyan akadémiai kutatásról volt szó, amelyben a mai középiskolás korosztályt kérdezték: hogyan képzelik el Magyarországot 2025-ben. 79% szeretne családot, 18% bizonytalan volt a kérdést illetően és 3% teljesen elutasította ennek gondolatát is. Más felmérések szerint egyébként erre az időre 8 millió körüli lakosságszám várható. Ugyanennek a felmérésnek volt egy másik kérdése is, ami a kivándorlással kapcsolatos. A középiskolások alig 39%-a szeretne csupán Magyarországon élni, 31% még nem döntött, de 30%-uk inkább külföldön telepedne le. Utóbbiak 66%-a az EU-n belül képzeli el a jövőjét, míg 16% az unión kívül élne. Az egyetemisták körében végzett hasonló felmérés szerint a hallgatók 61%-a  szeretne Magyarországon élni, 19% még nem döntött, 20% gondolja úgy, hogy külföldön akar letelepedni.

Kicsit úgy érzem, mintha ez az osztálytalálkozó egyfajta "pofavizit" lenne: nah, megnézzük kiből mi lett. Van olyan, aki egész biztosan azért nem jön el, mert szégyenli, hogy ő még nem milliomos 25 évesen. Pedig ennek arról kellene szólnia, hogy az ember őszintén kíváncsi a másikra és képes örülni mások örömének, vagy vigaszt adni bánatának. Szerintem.

Osztálytalálkozó (idődimenziók)

Mindig is szerettem "szervezkedni". Ezt már 17 éves koromban is megkaptam az akkori történelem tanáromtól, aki civilben várostörténész volt. Nagyon szerettem és tiszteltem őt. Most az osztálytalálkozó megszervezése kapcsán hallottam róla, hogy bizony felette is elszállt az idő. Nem volt már fiatal, de senki nem kívánta neki, hogy agyvérzést kapjon.

Már jó előre elkezdtem szervezni a találkozót, majdnem fél évvel előre. Így már márciusban fixnek tekinthettem a szeptember 26-át. Az osztálytalálkozó szervezőjének más rálátása van az ott történő eseményekre, mint a többieknek. Ha mindenkiről nem is, de a többségről már tudtam, hogy mi történt vele az utolsó találkozás óta eltelt időszakban. A szervezőnek így nincs az a "varázs", ami a többieknek kijár, hogy akkor néhány óra alatt tudja meg kivel mi történt, ki mire vitte.
Sajnos nem számíthattam mindenkire, ez már a kezdetekben  körvonalazódni látszott és ahogy közeledett az időpont egyre többen kérdezték tőlem, hogy kik és hányan lesznek ott. Balgák! Én csak azt tudom, megmondani, hogy ki mit ígért. Azt senki sem tudja mit hoz a jövő! Emberek vagyunk és hajlamosak vagyunk kifogásokat keresni, még ha nincs is valódi indokunk a bujkálásra, akkor is. Hullámokon lovagolunk: egyszer fent és másszor lent. Egyedül a hullámok hosszát (amplitúdóját) kellene befolyásolnunk és máris jobb életünk lehetne. Ja, hogy akkor ki kellene lépned a komfortzónádból!? Pedig hidd el, érdemes lenne. Más élet, más ütem, más vizek hullámai lehet, hogy másképp hullámoznak.

Kicsit mindenki szeret dicsekedni, de nem mindenkinek számít pozitív dolognak az, amit egyesek büszkén élnek meg. Nem mindenkinek volt őszinte az öröme, amikor kiderült, hogy valakinek már 2 gyereke is van és ugyancsak nem mindenki volt boldog attól, hogy a másik házasságra adja a fejét.
Nem vagyunk egyformák, ez természetes. Van, akinek a gyermekvállalás tervezett dolog, van akinek még meg sem fordult a fejében és van, aki nem szerette volna, de mégis sikerült.
Egyesek szerint az élet kiszámíthatatlan véletlenek sorozata és nem vagyunk képesek azt irányítani, legfeljebb csak befolyásolni. Szerintem képesek vagyunk irányítani, csak egyetlen tényező felett nincs hatalmunk: ez pedig az idő.
Ha valamit nagyon akarsz, meg tudod valósítani, de az a nagy kérdés, hogy még időben sikerül-e!? Belefér-e az előre kitűzött határidőbe vagy akár az életedbe!?