Torbay, Long Bay Beach - a kezdetek

Megérkezésünk után nem sokkal már szeltük is keresztül a várost úgy hosszában fel, északnak. Az első majdnem két hetet Torbayben töltöttük. Hálásak vagyunk a családnak, akiknél lakhattunk. Óriási segítséget jelentettek a tanácsok, amelyekkel a kezdetekben elláttak bennünket. Helyismeret, helyi mobilszám beszerzése,  bankszámlanyitás, közlekedés, vásárlás....   ...és hogy hol találom a hosszú "í" betűt a billentyűzeten ;-) Sok hasznosat tudtunk már előre a blogokról,fórum oldalakról is, de persze itt élni, élőben egészen más. Újabb és újabb problémák vetődnek fel. Nagyon jó, hogy itt ilyen közösséget talál az ember!
Az első nagyjából 4 napban nem voltunk - hogy is mondjam - a helyzet magaslatán. Az első napot nehéz volt ébren kibírni, aztán másnap reggel arra ébredsz, hogy már teljesen kialudtad magad és kiderül, hogy még csak hajnali 4 van. Persze ennek megfelelően már délután 5-kor azt várod, hogy mikor lehet lefeküdni aludni. Aztán a negyedik-ötödik napban már minden oké. Aznap már teljes kapacitással működik a szervezeted. (Első nap a beszélgetések 80%-ára már aznap este sem emlékeztem.)
Többnyire a North Shore-on jártunk-keltünk és annak is az északi részében: Torbay, Browns Bay, Albany, Glenfield. Ezek alapján még véletlen sem hoznám párhuzamba kis hazánk fővárosával. Auckland nem olyan mint Budapest. Egyetlen hasonlóság mindössze a lakosainak száma lehetne. Nagyon nagy részben kertvárosi részekből áll (amit mi eddig láttunk belőle). Számtalan parkkal és tiszta, rendezett játszóterekkel találkoztunk. Itt a North Shore-on (amit eddig láttunk belőle) minden partszakaszon van öltöző, zuhanyzó, padok, játszóterek... hogy ha lemegy az ember a partra fürdeni (ami persze ingyenes), akkor ne üljön ki a só a lába szárán, mire hazaér.
Az első benyomásaink alapvetően jók, tetszik, ilyennek képzeltük.

folyt.köv.

Minden kezdet nehéz?!

Ez egy meglehetősen fogós kérdés. Pláne kevesebb mint 24 órával azelőtt, hogy közöljük szüleinkkel: elhagyjuk az országot és megpróbálunk 21.000 km-rel dél-keletre munkát szerezni, - valahol ott a jobb alsó sarokban - letelepedni és ezzel megvalósítani álmainkat.

Na, nem kell azért megijedni! Még nem indulunk. Majd csak 2010 novemberére tervezzük, hiszen addíg még rengeteg dolgunk van. (Azt meg sem említem inkább, hogy 9 elhanyagolt év után most kezdtem újra feleleveníteni az egyébként sem jelentős angol nyelvtudásom.)

Történetünk kezdete nagyjából egybeesik a világgazdasági válság hírének felrebbenésével, noha attól függetlennek indult...

Szekszárdon voltunk egy buszos kiránduláson, amikor is hazafelé arról beszélgettünk melyikőnk hol élne szívesebben.

- Na, és mindenképpen angol nyelvű országra gondoltál?

- Persze! De nem Anglia, mert ott nem túl kedvesek az emberek. Legalábbis én azt hallottam, hogy nem szeretik a külföldi munkaerőt, pláne ha az kelet-európai!

- És akkor, Améérika? :)

- Ááh! Azt soha! Inkább Ausztrália, vagy inkább Új-Zéland!

- Nahát, nekem is pont ez a kedvenc helyem!

Eddíg azt hittem, csak én lehetek ilyen zakkant, hogy a lehető legtávolabbi hely tetszik meg nekem a legjobban, de kiderült, hogy a menyasszonyom is pont így gondolkodik. (Hozzáteszem akkor még csak barátnőm volt.)

Aztán gyorsan szaladtak a hónapok és mi mindenre készek voltunk. Felfedeztük a bloggereket, akik az oda érkezőket és az ottaniakat segítik. E-mail-eztünk ott élő magyarokkal, akiket korábban sose láttunk és akiket nem zavart túlságosan a két idióta olyan kérdései, mint pl: mennyibe kerül az éjszakai áram kW-onként? Meg hogy melyik utcában lakik, mert megnéznénk a házukat a googlemaps-en, stb...

Találtunk türelmes és türelmetlen, kedves és kevésbé kedves embereket és olyat is, aki a végtelenségig segítőkész volt és az még most is velünk.

Holnap este beszélünk vele skype-on és emiatt nem lehetett tovább húzni a dolgokat. Ma van az utolsó nap, amikor titokban tarthatjuk tervünket. Nem tudjuk, hogy mit fognak hozzá szólni, de mindenre fel kell készülnünk. (Egyébként nem számítunk túl jóra, de bárhogy elsülhet.)

Szegény szüleinknek így is kicsit sokk volt, amikor elmentünk Sopronba nyaralni és úgy jöttünk haza, hogy megkértem a kezét az addig csak barátnőmnek. Nem számítottak rá, én láttam az arcukon.

Szóval, holnap kiderül: hogyan indul hátralevő életünk első napja!