De nem is akárhogy! (Ezt úgy értem, hogy a körülmények és az azt követő események miatt nem egyszerű az eset, a kocsiban nagy kár nem esett. Bennünk meg egyáltalán semmi.)
Az egész 2 héttel ezelőtt (mire megírom lassan már 3 hete lesz...) hétfőn este kezdődött. Munkából hazafelé mentem egyedül a kocsiban. Megálltam egy lámpás kereszteződésben, ami már elég közel van a lakásunkhoz. A lámpa piros volt. Előttem is, mögöttem is állt 1-1 autó. Ebben a kereszteződésben 4 sáv van: 1 balra kis ívben kanyarodik (erre nem vonatkozik a lámpa jelzése), 2 egyenesen megy (erre akartam én is menni), s a negyedik sávból pedik jobbra nagy ívben lehet kanyarodni. Ahogy ott álltunk először a jobbra kanyarodók kaptak zöldet, így a tőlem jobbra lévő sor el is indult. Sőt az előttem lévő autós is mozdult egy kicsit, kb. fél métert, majd megállt. Én is mozdultam ugyanígy, de a mögöttem lévő kiwi nő valószínűleg csak azt látta, hogy elindulok, és a következő pillanatban már össze is gyűrte Bem tábornok (az autónk) hátsó felét. Amint eljutott a tudatomig, hogy belém jött valaki, beletapostam a fékbe, nehogy az elejét is elintézzük az előttem álló autóssal, de itt szerencsére volt elég hely. Zöldet kaptunk, s a kereszteződést elhagyva az első kis utcában félreálltunk ismerkedni egy kicsit. Felírtuk egymás telefonszámát, és biztosítóját, majd a dátumot és a neveinket, valamint a kocsik rendszámát s azt is, hol történt az eset. (Igaz annak az útnak a nevét, amit kereszteztünk egyikünk sem tudta.) Végül is én örültem, hogy megállt a nő, bár errefelé nem szokás elhajtani, pedig sok ehhez hasonló koccanást láttam már.
Sajnáltam a kocsinkat, de gondoltam majd megjavítják a javíttatás díját kifizeti a biztosító. Jó kis autó ez, (ezen kívül) semmi baja és ráadásul keveset is fogyaszt (1.3-as motorral, automata váltóval én alig több mint 7 literes fogyasztást tudtam belőle kihozni minden 100km-en), pedig másfél év alatt 30.000km-t mentem vele (összesen már 220.000km volt benne). Ahogy összetört a kocsi másnapra időpontunk volt az orvoshoz, úgyhogy nem lehetett nem menni. Mentünk is Bem tábornokkal, kicsit hadirokkantan ugyan, de a hátsó tengelyen nem láttam (nem éreztem) semmi rendelleneset és a kipufogó sem sérült. A sebesülései csupán felszíni sérülésnek látszottak.
Szerdán végül elvittem a szervízbe, a biztosítóval telefonon bemondás alapján egyeztettem, hogy mi történt, ekkor már a nő, aki belém jött is jelentette a biztosító felé, hogy mi történt. Nekem azt mondták, hogy megvárják az autószerelő milyen ajánlatot tesz a javításra, mert ha ez több, mint amibe az autó kerül, akkor gyakorlatilag megveszik tőlem az autót. Ez egy hétig tartott. Ez alatt az idő alatt kaptunk az autószerelőtől egy Renault Megane-t (start gombbal, kártyával indult...), amit szívesen elfogadtam volna akár örökbe is, hiszen az a kocsi lényegesen többet ért, mint a mi Hondánk.
Aztán eljött az a bizonyos csütörtöki nap, amikor megtudtam, hogy Bem tábornok kómába esett. A csatatéren szerzett sérülései olyan súlyosak voltak, hogy kétszer annyiba került volna megcsináltatni, mint az autó értéke. Másnap megtudtam, hogy a biztosító nem fizeti a javíttatást, hanem megveszi az autót tőlünk. Megmondták az árat, amit néhány perc huza-vona után elfogadtam és ezzel Bem tábornokot lekapcsolták a lélegeztető gépről. Végül is a törött autónkat $250-al többért vette meg a biztosító, mint amennyiért mi másfél évvel korábban megvettük. Ha ezt nézem nem jártunk rosszul. (Igaz menet közben ráköltöttünk vagy $1500-t mindenféle javításokra: vezérmű szíj csere, első fékbetétek cseréje, első gömbcsuklók cseréje, olajcserék, olajszűrők... ...és szinte friss műszaki és regisztráció volt rajta!)
Ezt követő néhány napban minden nap más autóval mentem haza. Szerencsére a munkatársaimtól kaptam segítséget ez ügyben, amit ezúton is köszönök nekik (nem tudom, hogy a kínai vagy a sri-lankai olvassa-e a blogot vagy mindkettő). Hétvégén viszont bennem volt a sürgető érzés, hogy kocsit kell venni, de lehetőleg azonnal. Kocsi nélkül busszal is bejárhatnék, igaz akkor nem 20-40 perc lenne az út, hanem 90-120 perc és nem heti 50-60 dollárba kerülne, hanem napi 24-be, részben a 3-szori átszállás miatt.(Heti buszbérlettel biztos olcsóbb, de ha ugyanannyiba is kerülne, mint autóval, akkor is az autót választja az ember, mert az akkor indul, amikor én akarom. Jó esetben.) Úgyhogy nem kérdés, kocsit kell venni.
Felhívtam egy srácot, aki aukción árulta a kocsiját és megbeszéltem vele, hogy vasárnap elmennénk megnézni a kocsit. (1995 Toyota Sprinter 1.5, benzines, automata váltós, 131,000km) Miután leraktam a telefont, csak akkor láttam, hogy az aukció szombaton délután jár le. Na, gondoltam biztos hülyének néz, hogy akkor megyek kocsit venni, mikor már nem is lesz! Erre mi történt? Az aukción senki nem licitált a kocsira és vasárnap elmentünk, megnéztük, kipróbáltuk és lefoglalóztuk mondván, hogy majd kedden érte jövünk és kifizetjük a teljes árát. Hétfőn mentünk, mert gondoltam, ha már hétfőn elhozzuk, akkor arra a napra sem kell kocsit kérnem, hogy hazamenjek a munka után. Meg is beszéltük a szomszéd szobában lakó sráccal (mert ugye flatmate-elünk), hogy elmegy Katáért a kocsijával amikor ő végez, felveszik a pénzt, majd engem és irány a kocsiért. Ez volt a terv.
A kivitelezésben akadtak némi gondok. Először is miután Katát felvette alig mentek néhány km-t és defektet kaptak az autópályán. (Autópályán nem állhatsz meg, hivatalosan még kereket sem cserélhetsz: hívni kell a trailert és levontatnak onnan. Persze a gyakorlatban a rendőrök is elnézőek bizonyos ideig... Itt az autópályák teljes hossza be van kamerázva, úgyhogy pontosan tudják mióta állsz ott, ahol állsz.)
Szóval barátunk nekilátott kereket cserélni, de hamar rádöbbent, hogy nincsen nála kerékkulcs. Felhívták telefonon a tulajt, akinél lakunk, mert neki vannak szerszámai. Ő kiszaladt kocsival, de persze ilyen méretű kulcsa neki sem volt, úgyhogy elmentek egy szerelőhöz, aki aztán visszament a sráccal a kocsihoz kicserélni a kereket. Ezalatt Kata vigyázott a kocsira. A szerelő fellazított 3 csavart, de a negyediknek el volt kopva a feje, úgyhogy azt hiába próbálták nem tudták kitekerni. Nem volt más, mint ki kellett hívni az autómentőt, hogy levontassa a kocsit onnan. Kiment az autómentő és csodák-csodájára neki sikerült kicsavarni azt a makacs csavart, s a kereket is kicserélte. Ez $70-ba került. Miután az autómentő jól végezte dolgát elment. A kocsit csak ezután akarták beindítani, de nem sikerült. Úgy tűnt lemerült az akkumulátor. Kata ekkor már arra gondolt, hogy ezek lehet, hogy azért történnek, mert igazából nem is kellene megvennünk azt az autót, amiért elindultunk. Illetve ekkor még csak ők indultak el, mert én a munkahelyemen voltam. Miután rendszeres helyzetjelentést kaptam telefonon, hogy éppen most milyen hihetetlen dolog miatt nem tudtak még 1 méterrel sem tovább jönni, megbeszéltem a főnökömmel, hogy elvisz minket a kocsiért. A barátunk kocsiján úgyis mankókerék volt, nem hiszem hogy szeretett volna vele még 100km-t kocsikázni aznap este. Ugyanis az autó amit vettünk Takaniniben volt, mi meg Albanyban lakunk (ez szinte majdnem a város két legmesszebbi pontja). Elmentünk a főnökömmel, felvenni Katát, aki közel két és fél órát töltött könyvének olvasásával az autópálya szélén lerobbant kocsiban. Éppen mire odaértünk a főnökömmel, pont akkor ért vissza az autómentő is. Az akkumulátor nem volt lemerülve, csak a sarukat kellett megigazítani és már be is indult a srác kocsija. Megbeszéltük, hogy ő megy haza, mi meg folytatjuk utunkat. Végre elindultunk a kocsink felé. Menet közben még volt egy kis gond: a főnököm összekeverte Takapunát Takaninivel (a kettő között majdnem 40km van), de miután ezt korrigáltuk végül eljutottunk az új (legalábbis nekünk új) autónkhoz.
Benzin annyi volt benne, hogy a legközelebbi kúthoz még el tudjunk menni és a bal hátsó irányjelző nem működött, de másnap rájöttem, hogy csak a csatlakozót kellene összedugni, mert egy helyen szét volt csúszva. Ezen kívül ablakmosó folyadékot és 1 izzót kellett bele venni. Most minden rendben van rajta.
Így sikerült a Honda Civic-et egy Toyota Sprinterre váltani, ami még nem egy Toyota Prius, de már jó úton haladunk felé.
Az egész 2 héttel ezelőtt (mire megírom lassan már 3 hete lesz...) hétfőn este kezdődött. Munkából hazafelé mentem egyedül a kocsiban. Megálltam egy lámpás kereszteződésben, ami már elég közel van a lakásunkhoz. A lámpa piros volt. Előttem is, mögöttem is állt 1-1 autó. Ebben a kereszteződésben 4 sáv van: 1 balra kis ívben kanyarodik (erre nem vonatkozik a lámpa jelzése), 2 egyenesen megy (erre akartam én is menni), s a negyedik sávból pedik jobbra nagy ívben lehet kanyarodni. Ahogy ott álltunk először a jobbra kanyarodók kaptak zöldet, így a tőlem jobbra lévő sor el is indult. Sőt az előttem lévő autós is mozdult egy kicsit, kb. fél métert, majd megállt. Én is mozdultam ugyanígy, de a mögöttem lévő kiwi nő valószínűleg csak azt látta, hogy elindulok, és a következő pillanatban már össze is gyűrte Bem tábornok (az autónk) hátsó felét. Amint eljutott a tudatomig, hogy belém jött valaki, beletapostam a fékbe, nehogy az elejét is elintézzük az előttem álló autóssal, de itt szerencsére volt elég hely. Zöldet kaptunk, s a kereszteződést elhagyva az első kis utcában félreálltunk ismerkedni egy kicsit. Felírtuk egymás telefonszámát, és biztosítóját, majd a dátumot és a neveinket, valamint a kocsik rendszámát s azt is, hol történt az eset. (Igaz annak az útnak a nevét, amit kereszteztünk egyikünk sem tudta.) Végül is én örültem, hogy megállt a nő, bár errefelé nem szokás elhajtani, pedig sok ehhez hasonló koccanást láttam már.
Szerdán végül elvittem a szervízbe, a biztosítóval telefonon bemondás alapján egyeztettem, hogy mi történt, ekkor már a nő, aki belém jött is jelentette a biztosító felé, hogy mi történt. Nekem azt mondták, hogy megvárják az autószerelő milyen ajánlatot tesz a javításra, mert ha ez több, mint amibe az autó kerül, akkor gyakorlatilag megveszik tőlem az autót. Ez egy hétig tartott. Ez alatt az idő alatt kaptunk az autószerelőtől egy Renault Megane-t (start gombbal, kártyával indult...), amit szívesen elfogadtam volna akár örökbe is, hiszen az a kocsi lényegesen többet ért, mint a mi Hondánk.
Aztán eljött az a bizonyos csütörtöki nap, amikor megtudtam, hogy Bem tábornok kómába esett. A csatatéren szerzett sérülései olyan súlyosak voltak, hogy kétszer annyiba került volna megcsináltatni, mint az autó értéke. Másnap megtudtam, hogy a biztosító nem fizeti a javíttatást, hanem megveszi az autót tőlünk. Megmondták az árat, amit néhány perc huza-vona után elfogadtam és ezzel Bem tábornokot lekapcsolták a lélegeztető gépről. Végül is a törött autónkat $250-al többért vette meg a biztosító, mint amennyiért mi másfél évvel korábban megvettük. Ha ezt nézem nem jártunk rosszul. (Igaz menet közben ráköltöttünk vagy $1500-t mindenféle javításokra: vezérmű szíj csere, első fékbetétek cseréje, első gömbcsuklók cseréje, olajcserék, olajszűrők... ...és szinte friss műszaki és regisztráció volt rajta!)
Ezt követő néhány napban minden nap más autóval mentem haza. Szerencsére a munkatársaimtól kaptam segítséget ez ügyben, amit ezúton is köszönök nekik (nem tudom, hogy a kínai vagy a sri-lankai olvassa-e a blogot vagy mindkettő). Hétvégén viszont bennem volt a sürgető érzés, hogy kocsit kell venni, de lehetőleg azonnal. Kocsi nélkül busszal is bejárhatnék, igaz akkor nem 20-40 perc lenne az út, hanem 90-120 perc és nem heti 50-60 dollárba kerülne, hanem napi 24-be, részben a 3-szori átszállás miatt.(Heti buszbérlettel biztos olcsóbb, de ha ugyanannyiba is kerülne, mint autóval, akkor is az autót választja az ember, mert az akkor indul, amikor én akarom. Jó esetben.) Úgyhogy nem kérdés, kocsit kell venni.
Felhívtam egy srácot, aki aukción árulta a kocsiját és megbeszéltem vele, hogy vasárnap elmennénk megnézni a kocsit. (1995 Toyota Sprinter 1.5, benzines, automata váltós, 131,000km) Miután leraktam a telefont, csak akkor láttam, hogy az aukció szombaton délután jár le. Na, gondoltam biztos hülyének néz, hogy akkor megyek kocsit venni, mikor már nem is lesz! Erre mi történt? Az aukción senki nem licitált a kocsira és vasárnap elmentünk, megnéztük, kipróbáltuk és lefoglalóztuk mondván, hogy majd kedden érte jövünk és kifizetjük a teljes árát. Hétfőn mentünk, mert gondoltam, ha már hétfőn elhozzuk, akkor arra a napra sem kell kocsit kérnem, hogy hazamenjek a munka után. Meg is beszéltük a szomszéd szobában lakó sráccal (mert ugye flatmate-elünk), hogy elmegy Katáért a kocsijával amikor ő végez, felveszik a pénzt, majd engem és irány a kocsiért. Ez volt a terv.
A kivitelezésben akadtak némi gondok. Először is miután Katát felvette alig mentek néhány km-t és defektet kaptak az autópályán. (Autópályán nem állhatsz meg, hivatalosan még kereket sem cserélhetsz: hívni kell a trailert és levontatnak onnan. Persze a gyakorlatban a rendőrök is elnézőek bizonyos ideig... Itt az autópályák teljes hossza be van kamerázva, úgyhogy pontosan tudják mióta állsz ott, ahol állsz.)
Szóval barátunk nekilátott kereket cserélni, de hamar rádöbbent, hogy nincsen nála kerékkulcs. Felhívták telefonon a tulajt, akinél lakunk, mert neki vannak szerszámai. Ő kiszaladt kocsival, de persze ilyen méretű kulcsa neki sem volt, úgyhogy elmentek egy szerelőhöz, aki aztán visszament a sráccal a kocsihoz kicserélni a kereket. Ezalatt Kata vigyázott a kocsira. A szerelő fellazított 3 csavart, de a negyediknek el volt kopva a feje, úgyhogy azt hiába próbálták nem tudták kitekerni. Nem volt más, mint ki kellett hívni az autómentőt, hogy levontassa a kocsit onnan. Kiment az autómentő és csodák-csodájára neki sikerült kicsavarni azt a makacs csavart, s a kereket is kicserélte. Ez $70-ba került. Miután az autómentő jól végezte dolgát elment. A kocsit csak ezután akarták beindítani, de nem sikerült. Úgy tűnt lemerült az akkumulátor. Kata ekkor már arra gondolt, hogy ezek lehet, hogy azért történnek, mert igazából nem is kellene megvennünk azt az autót, amiért elindultunk. Illetve ekkor még csak ők indultak el, mert én a munkahelyemen voltam. Miután rendszeres helyzetjelentést kaptam telefonon, hogy éppen most milyen hihetetlen dolog miatt nem tudtak még 1 méterrel sem tovább jönni, megbeszéltem a főnökömmel, hogy elvisz minket a kocsiért. A barátunk kocsiján úgyis mankókerék volt, nem hiszem hogy szeretett volna vele még 100km-t kocsikázni aznap este. Ugyanis az autó amit vettünk Takaniniben volt, mi meg Albanyban lakunk (ez szinte majdnem a város két legmesszebbi pontja). Elmentünk a főnökömmel, felvenni Katát, aki közel két és fél órát töltött könyvének olvasásával az autópálya szélén lerobbant kocsiban. Éppen mire odaértünk a főnökömmel, pont akkor ért vissza az autómentő is. Az akkumulátor nem volt lemerülve, csak a sarukat kellett megigazítani és már be is indult a srác kocsija. Megbeszéltük, hogy ő megy haza, mi meg folytatjuk utunkat. Végre elindultunk a kocsink felé. Menet közben még volt egy kis gond: a főnököm összekeverte Takapunát Takaninivel (a kettő között majdnem 40km van), de miután ezt korrigáltuk végül eljutottunk az új (legalábbis nekünk új) autónkhoz.
Benzin annyi volt benne, hogy a legközelebbi kúthoz még el tudjunk menni és a bal hátsó irányjelző nem működött, de másnap rájöttem, hogy csak a csatlakozót kellene összedugni, mert egy helyen szét volt csúszva. Ezen kívül ablakmosó folyadékot és 1 izzót kellett bele venni. Most minden rendben van rajta.
Így sikerült a Honda Civic-et egy Toyota Sprinterre váltani, ami még nem egy Toyota Prius, de már jó úton haladunk felé.
Hol a kép a "brand new" gépjárműről??
VálaszTörlésJaj, ne is mondd... inkább írok egy bejegyzést! ;-)
Törlés