Nesze, neked egy nagy NEM!

Már többször elhatároztam, hogy kiűzöm a blogról a gyűlölködést és az egymás sárba tiprásáról szóló bejegyzéseket. Alapvetően a legnagyobb bajom még mindig az, hogy könnyen fel tudnak idegesíteni. Ezen mindenképpen változtatnom kell, hogy egy jobb emberré válhassak.
Idegesít az, ahogyan itt az emberek egymással viselkednek. Tegyük fel ír egy "könyvet" valaki, amit nem kimondottan neveznék elolvasandónak. (Nyilván tapasztalatból beszélek és nem a levegőbe.) Biztosan nagy élmény volt megírni, de annak, aki adott témában jártasabb az egész csupán egy papírkupacnak minősül. Ezt a témában jártas emberek megbeszélik és megosztják egymással, mert (milyen érdekes dolog) ők segítik egymást és azokat akik szeretnének megismerkedni ezzel a témával. A kommentek egy témához tartozó beszélgetés részeiként igen gyakran tartalmaznak túlzásokat, vicces megnyilvánulásokat, gyűlölködést vagy éppen hízelgést. Szabad véleménynyilvánítás esetén az ember kimondja (ez esetben leírja), amit azzal kapcsolatban gondol és érez.

A minősítést bizony mindenkinek el kellene fogadnia, akár tetszik, akár nem. Ahány ember, annyi vélemény. Más szempontok szerint élünk és értékelünk. Az én véleményem szerint egy olyan embernek, akinek fontos, hogy egy közéleti személy legyen (gondolok itt írókra, politikusokra, média-hősökre) a legfontosabb tulajdonságának az alázatnak kellene lennie. Alázattal kellene viselkednie azok iránt az emberek iránt, akiket kiszolgál. Egy jó erős flegmatikus embernek volna szabad ilyen szerepet vállalnia és nem oda engedni a kolerikusokat! Nem azzal kérkedni, hogy 5 havi fizetésemből 2 hétre elmentem nyaralni a Krím-félszigetre (erre én azt mondanám, hogy sikerült gyorsan elcseszni a pénzt); vagy hogy az ilyen-meg-ilyen folyóiratban 66 sorban írtak rólam. Ugyan már kit érdekel!? Én is voltam már vagy 15 nyomtatott cikkben itthon is külföldön is; szerepeltem nem egyszer a médiában, de mit számít!? Attól én még nem váltom meg a világot. Most őszintén: érdekel valakit, hogy én mikor hol voltam nyaralni? Szerintem a szűk családi körömet és ismerőseimet kivéve ezt mindenki nagy ívben... Ez jó arra, hogy felvágjak mások előtt. ("Látod, én itt meg itt voltam... ...meg annyi idősen, mint te én már ezt csináltam!" Biztosan jó érzés, amikor a másik emberen látszik, hogy egy senkinek tartja magát nulla önbecsüléssel. Van fogalma bárkinek is mennyit kell melózni azért, hogy egy ilyen emberbe visszahozzuk az önbizalmát? Évek kellenek hozzá, én már megjártam ezt az utat sajnos.)

Úgyhogy üzenem a kocsisnak, hajtson tovább, mert én még nem érkeztem meg. Ilyen helyen nem akarok kiszállni a kocsiból. Társadalmat építünk (mert ez a nehezebb) és nem rombolunk (bár ezt könnyebb volna)! Gyiii, tee Fakó....

Izland mióta Új-Zéland?

A helyszín Debrecen, 2009. októbere. Nyugodt volt a délután és rengeteg időm volt még a vonat indulásáig. A szél erősen fújt és gondoltam mint ahogyan azt a kultúrált emberek szokták bemegyek én is egy könyvesboltba. A főutcára nyílt egy már elsőre is nagy falatnak látszó könyvesbolt ajtaja. Beléptem és hirtelen az az érzésem volt, mint amikor annak idején a '90-es években először léptem egy Domusba: hatalmas tér, mindenfelé eladó áruk és teljes döbbenet, ami minden bizonnyal az arcomra is kiült. Elindultam a sorok között és folyamatosan legeltettem a szemem... sose láttam még ennyi könyvet, amit mind meg lehetne venni! Na, gondoltam itt biztos találok nekem valót! :) Elindultam befelé és csak akkor láttam meg hátul egy lépcsőfeljárót. Kicsit hezitáltam az aljánál, de megvártam, amíg valaki felmegy előttem és utána én is nekiindultam. Na, szerinted mi volt fent!? Könyvek. Könyvek két szinten egy szőnyegboltnyi helyen! Hát ez hattalmas!
Kb. 20 perc keresgélés után kértem a szakképzett eladó segítségét.
-Bocsánat!
- Igen, tessék mondani miben segíthetek!?
-Azt szeretném tudni, hogy van Önöknek olyan könyvük, ami Új-Zélandról szól?
-Itt nézte már ezen a soron?
-Igen, kerestem, de sajnos nem találtam.
-Ahan, értem. Háát esetleg Izlandos van, az nem jó?

Deh, adjon egyet Mozambikról.... Na, azért nem ezt mondtam, de udvariasan megköszöntem a segítségét.


Pár nappal ezelőtt (már december elején járunk ám!) egy barátommal beszéltem telefonon. Kedvesen érdeklődött, hogy mi a helyzet velünk, még mindig Izlandra (???) akarunk költözni?

Well, New Zealand is an island, ennyire már képzett vagyok angolból, de még mindig rossz irányba megy a tapogatolózás....


Volt már, aki megkérdezte, hogy miért akarunk egy olyan országba költözni, ahol majdnem összeomlott a gazdaság tavaly ősszel! (pszt! az is Izland volt ám - mondta suttogva Tibi)

Bővítés 13+1- re

A rendelkezésre álló szabad-idő, -és energia alacsony szintje miatt bővítettem a blogroll-t 13-ra. +1-nek a végére szerényen meghagynám a magam bejegyzéseit.
Így már minden nap találhat magának újdonságot az ide tévedő kedves olvasó Új-Zélandról, madarakról-zöldségekről, gasztronómiáról, adatokról-táblázatokról-diagramokról, mezítlábaskodásról, rólunk és másokról, mindenkiről.

Kedd reggeli "kedvcsináló"

Tegnap munka után voltunk a városi önkormányzatnál (egyesek szerint inkább öntehetetlen), hozzá kell tennem nem első alkalommal, mire végül megtudtuk, amit korábban is szerettünk volna.
A történet ott kezdődik, hogy egy héttel ezelőtt szintén voltunk náluk, de akkor - nem tudni milyen okból - a város egyetlen anyakönyvvezetőjének nyoma veszett. (Azt már meg sem említem, hogy nem abban az épületben volt, ahol mi kerestük, de erre korábban semmilyen jel nem utalt.) Még akkor megkérdeztük, hogy előre láthatólag 1 hét múlva azért előkerül? A portás néni azt a választ adta erre, hogy ő még nem tudja megmondani, hiszen a jövő hétfő még olyan messze van....
Hiába, olyan messze, de csak eljött az a nap! Meglett a másik épület, meglett a 17-es szoba. Hárman voltak előttünk, illetve egy közülük pont akkor ment be az ajtón, amikor odaértünk így már csak ketten. Negyven perccel később már mi következtünk. Éreztük, hogy nem lesz egy könnyű menet, miután a többiek olyan sokáig bent voltak. Bementünk és mondtuk, hogy azért jöttünk, mert szeretnénk összeházasodni. Szeretnénk erről megtudni néhány dolgot (mi ennek a hivatalos eljárása, költségei és hogyan lehet időpontot foglalni)... Ugyanis, hiába próbáltam korábban az önkormányzat honlapján tájékozódni ott semmilyen információt nem lehet megtalálni. (Még az "anyakönyv" szóösszetételre sem hozott eredményt a keresés! Ez azért elég súlyos!)

• Eljárás: mindent megtudtunk, nagyon készséges volt a hölgy, 10 pont!

• Költségei: itt már volt egy kis gond... (Budapesten a helyi önkormányzatok a weboldalukon tájékoztatnak az árakról.) "Minálunk" először is kell írni egy jegyzőkönyvet (személyi igazolvány + születési anyakönyvi kivonat kell hozzá), majd ezt követően megmutatják az árlistát is. Persze nekünk most nem mutatja meg, mert az a 2009-es és ránk majd a 2010-es fog vonatkozni. Azért mentségére váljék, hogy egy hozzávetőleges árat tudott mondani, ami kellemes csalódás volt számunkra. 

• Időpont: 2009 december közepén kapnak 2010-es könyvet és csak akkor tudnak bennünket felírni 2010 márciusára (a számítógépek világában....) . 

Mi körülbelül 5 perc alatt végeztünk, bár odabent az idő mindig gyorsabban telik, mint odakint. Ma Magyarországon egy átlagos ember 5 évet tölt el az életéből sorban állással. 5 év alatt el lehet végezni egy középiskolát, hm.... lehet, hogy valami ilyesmi vállalkozást kellene indítanom. Szlogen: "a postán várakozás közben tanuljon Ön is CNC-forgácsolónak!"
Szóval a rendszeren kicsit nehézkes átvergődni magad, de azért vannak segítőkész emberek az asztal másik oldalán is.