Rögbi Világbajnokság - Nyitónap

Elkezdődött végre, amire Új-Zéland évek óta várt és készült. Már napok óta érezni lehetett a levegőben egyfajta vibrálást. Látni lehetett a lobogást. Zászlók lobogását az autókon. Néhány nappal ezelőtt már elfogyott az országban az utolsó 5$-os All Blacks-es autós zászló is. Rengeteg helyen árultak hivatalos szurkolói relikviákat, mint táskák, felsők, sálak, sapkák, zászlók... és - én személy szerint - nem is találkoztam hamisítványokkal. A helyi busztársaságok már hónapok óta felvételt hirdettek, hiszen rengeteg buszsofőrre volt szükségük és tegnap kiderült, hogy nem hiába. (Tudom a kép nem teljesen profi, de azért látszik rajta mekkora tömeg volt.)

Mi is busszal indultunk a városba és az állomáson gyakorlatilag nem sorban, hanem körben álltak az emberek. Egyszerűen nem tudtuk eldönteni, hogy hol van a vége. 15:30 körül tudtunk csak a buszra jutni és a városba menet mind az 5 állomáson hasonló volt a helyzet. Albanyban megtelt a busz és utána már csak 5-10 embert vettünk fel állomásonként.
A hivatalos bejelentés szerint a belvárosban nagyjából 107.000 ember volt. A Queens Wharf-ot a hivatalos megnyitás után 20 perccel már teljesen elözönlötték az emberek és 30 perccel később be is zárták a kapukat. Ennyi idő kellett 12.000 embernek, hogy "elfoglalja" a megnyitó estéjére koncertek helyszínéül szolgáló új létesítményt. A következő 3 órában csak időszakosan nyitották meg a kapukat, úgyhogy nekünk esélyünk sem volt bejutni. Legjobb eredményünk, hogy 200m-re sikerült megközelítenünk a kaput. A bárok és éttermek teljesen tele voltak. Az egyik helyen csak előre foglalással lehetett bemenni, másutt sorok kígyóztak a hőn áhított alkoholért.

A kompoknál sem volt jobb a helyzet. Délután háromnegyed négykor már 300m hosszú sor állt Devonportnál, Birkenheadnél pedig mintegy 150 méteres sorban álltak az emberek mind feketében.
A kompokat le is állították, mert a waterfrontra nem lehetett már több embert bezsúfolni.
A vonatközlekedés is eléggé zavarodottan működött, mert a stadion felé menet rendszeresen nyomkodták a vészjelző gombokat és emiatt egy idő után már vonattal nem lehetett eljutni az Eden Park Stadionba. Közel 2.000 ember nem tudott eljutni a kezdő meccsre, de a hivatalos adatok szerint így is több mint 60.000-en nézték meg a helyszínen ahogy John Key biztatta a fiúkat.
17:00-kor indult 600 maori harcos felvonulása a Quay Street-en a Queens Wharf felé. A harcosok hárman, esetleg négyen fértek el egymás mellett, mert ennél nagyobb helyet már nem tudtak a szervezők kipréselni a tömegből.

Miután ezt is megnéztük még 1 órán át próbáltunk helyezkedni, aztán feladtuk. Teljesen értelmetlennek tűnt ekkora tömegben eljutni bárhová is. A 20:00-kor kezdődő élőzenés tűzijátékot már otthonról néztük a TV-n. 3 tonna villogó akármit lőttek fel, miközben "érdekes" zenei aláfestést és képeket kaptunk. A zenészek a város különböző pontjain voltak. Maori harcos fújt egy hatalmas kagylót az öböl bejáratánál lévő világítótoronyban, az Auckland múzeumnál hatalmas dobokon doboltak és fáklyás zsonglőrködtek, a waterfronton egy irodaház tetején Dél-afrikai énekesek voltak, a kikötőben konténerszállító gépek mentek össze vissza (ez utóbbit máig nem tudom hova tenni), szóval érdekes volt.
A stadionban a megnyitó egyszerűen fantasztikus volt. Videó itt található róla.
A megnyitó mérkőzésen az All Blacks játszott Tonga ellen. Első ránézésre (és abszolút hozzá nem értő szemmel) nem tűnt eldőltnek a mérkőzés. Mindkét csapatban hatalmas izmos emberek voltak. Döntően 95-110kg-osak a játékosok. A meccs végül 41-10-re az All Blacks javára dőlt el. Végignéztem. Nem akarok senkit megsérteni, de több ízben majdnem elaludtam rajta. Voltak valóban izgalmas részek, de volt olyan 20 perc, hogy gyakorlatilag semmi sem történt.
Ha jó rögbi szurkoló szeretnék lenni, akkor még mindenképpen gyakorolnom kell és hát mi is lehetne erre egy jobb lehetőség, mint az itt megrendezett világbajnokság!

Buddha és Bumeráng

A dolog úgy kezdődött még 2008 júliusában, hogy hallgattam egy rádióműsort - amit az ország egyik fele azóta is hallgat. A felhívás az volt, hogy olyan tereptárgyat kell készíteni, amit a Bocsi egy Mig-29-esből kb. 400km/h-ás sebességgel haladva 300m magasságból jól észre tud venni. A legjobb nyer egy Thaiföldi utat. Természetes, hogy egy ilyen buliból nem maradhatunk ki, úgyhogy neki is láttunk, hogy építsünk valami óriásit a szüleimmel, öcsémmel, feleségemmel és sógoraimmal.

 A terv az volt, hogy készítünk egy hatalmas bumerángot. Papírból, mert az volt kéznél nem kis mennyiség. Ahogy haladtunk előre és szorított az idő, egyre jobban kezdtem hajtani mindenkit a nagyobb termelékenység érdekében. Így a csapatban volt valaki, aki közutálatnak örvendett egy idő után, ez pedig én voltam. :-) (Azt hiszem egy korábbi életemben már az egyiptomi piramisok építésénél is részt vehettem, mint munkafelügyelő...)

Ahogy kiértünk a terepre - ahol fel kívántuk építeni a remekművet - bizony gyorsan rájöttünk, hogy a bumeráng annyira hatalmas lesz, hogy nem tudunk az egyik végéről a másikra elkiabálni sem, úgyhogy gondok merültek fel az építés során. A megoldás az volt, hogy mintegy koordináta rendszer szerűen kijelöltünk néhány pontot és azok összekötésével húztuk meg a vonalakat.

(A fenti képen jobb oldalt egy "mi autónk" látható, csak az összehasonlítás kedvéért.) A bumeráng így felépült "just in time", bár a fényképezés 1 órával a zsűrizés előtt volt és a fényképeken nem látszódnak a 8-10 méter magas stilizált hangszórók a bumeráng bal és jobb oldalában. Teljes szélessége több mint 189 méter volt, magassága pedig 83 méter. (A pontos adatok még megvannak valahol a részletes tervrajzokkal. Ez nem vicc, de  most nem találtam meg őket!) Legnagyobb ellenségünknek a szél bizonyult, de  a saslikpálcákkal leszögezett papírokkal nem tudta felvenni a versenyt a gyenge nyári szellő. Végül több mint 7.000 db A/4-es lap és 770 méter fóliacsík felhasználásával elkészült a közel 21.000 ponton összeragasztott "lepedő". Ezt ezután mintegy 2.000 db saslik pálcikával és 1,5 km zsineggel rögzítettük, hogy ne fújja el a szél. (Amikor elmentünk a boltba zsineget venni kicsit már koszosak voltunk és siettünk, úgyhogy nem akartuk keresgetni, csak megkérdeztünk egy eladót, hogy merre találjuk és egyáltalán van-e nekik zsinegük. A válasz az volt, hogy "igen van, de csak pénzért".)

Ilyen lett végül (a háttérben a kecskeméti katonai repülőtér), mondanom sem kell, hogy a 8 (vagy 10) elkészült mű közül nem mi nyertünk, de azért büszkék voltunk rá! (Utolsó este kint aludtunk a kocsiban, nehogy valami baja történjen a remekműnek. Jól elfeküdtem a nyakam az már biztos!)
Most pedig egy ettől lényegesen könnyebb fába vágtuk a fejszénket egy olyan műsor felhívására, amelyet az ország másik fele hallgat. A feladat: ülj meditáló pozícióban és fényképed küldd el nekik. Nyerni nem lehet semmit, de mivel jópofa dolognak tartottuk küldtünk mi is képet. (Ettől messzebbről nem nagyon lehet küldeni képet Magyarországra, s egyben azok is képet kaphatnak rólam, akik még sosem láttak élőben. Vigyázat, sokkoló kép következik!)

A nagy szünet után - újra bejegyzés

Volt időm alaposan átgondolni, hogy mit is kezdjek a bloggal. Sokszor felmerült bennem, hogy nem foglalkozok ezzel többet. Csak élem a hétköznapjaim és lesz@rom, hogy olvassák vagy nem. Voltak elkeserítő események is, mint például az a bizonyos médiatörvény.
 Azonban voltak olyan események a hétköznapokon, amelyeket szívesen megosztottam volna. Részben másoknak és részben magunknak is. Emlékképpen.
Tudom nem vagyok egy Dosztojevszkij, de ez egy jó hobbinak tűnt. Végül is, mi is rengeteg hasznos dolgot tudtunk meg blogokat olvasva és rengeteg barátra, ismerősre tettünk szert ennek segítségével.
 Akik követik az eseményeket megtudhatnak olyan kis apróságokat, amellyel megkönnyíthetem az életüket. Kaptam olyan emailt, amiben nagyon köszönték, hogy megírtam az egyik bejegyzést, mert milyen sok - számukra - hasznos dolgot találtak benne!
És tudjátok mit: már csupán ezért is érdemes volt megírni!
Ugyan nincs túl sok szabadidőm, mert - szerencsére - dolgozom, de néha 1-1 bejegyzés még megszülethet. Az embernek arra van ideje, amire nagyon akarja. Ezt nem én találtam ki, hanem egy tőlem sokkal okosabb embertől hallottam, úgyhogy biztosan így van.
  Írjak vagy ne: akit nem érdekli, az úgysem fogja olvasni, aki meg eddig olvasta, annak lehet, hogy hiányzik. Nekem hiányzott. 

Shrek - a világ leghíresebb báránya - halott

Hát ki ne ismerné a világ leghíresebb bárányát!? Tehetjük fel a kérdést. Na, én bevallom néhány nappal ezelőttig nem ismertem és sajnos most már személyesen nem is lesz hozzá szerencsém. 2011. június 6-án 16 éves korában ugyanis elhunyt szegény.

Shrek 2004 áprilisában robbant be a köztudatba, amikor is Otagoban egy barlangban megtalálták 6 év "bujkálás" után. Ez alatt az idő alatt ugye senki sem nyírta őt és 27kg gyapjút sikerült növesztenie. Ez a mennyiség 20 férfi öltönyre elegendő.
(Egy átlagos merinói juhnak 4,5kg a gyapja.)
Karrierje a a megtalálása után meredeken ívelt felfelé: egy könyvben is írtak róla és a tv élőben közvetítette a megnyírását. Találkozhatott Helen Clark akkori miniszterelnökkel (bizonyára jót beszélgethettek), valamint a 10. születésnapja alkalmából Dunedin közelében egy úszó jégtáblán is megnyírták. (Ezt is csak a pihent kiwik találhatják ki....)

Országjáró körútja során (mert, hogy neki ilyen is volt!) részt vett homár halászaton, továbbá járt a Waitangi békekötés helyén is.
Lenyírt gyapjával és a róla készült fényképekkel egy gyermekeket segítő segélyszervezetet támogatott.